Újévi fogadalom

Nos, visszatértem.

Mint említettem, az ünnepeket apámmal, Brazil földön töltöttem. Egy hetet Rióban, kirándulással, bulizással töltöttünk, és a hasunkat süttettük a Copacabanan. Apám nagy örömére bejutottunk a Maracanába, ahol megnéztünk egy meccset. Én ki nem állhatom a focit. Értelmetlennek tartom, hogy 22 bolond másfél órán keresztül egy labdát hajkurásszon… Bocsi Junsu! :D

A másik hetet azzal töltöttük, hogy helyre hozzuk, amit az otthoni cég béna dolgozói tönkretettek az alatt a két hónap alatt, amíg apám nem volt jelen. A két hónap Koreában ráébresztette, hogy Ő nagyon is szereti a hazáját, és mindenképpen vissza akar költözni. Úgy döntött, hogy három év alatt az egész céget átköltözteti a Keletre, és amit nem lehet kivitelezni, azt pedig eladja társcégeknek. Amíg Ő ezen ügyködik, az idő alatt én Koreában viszem tovább, és bővítem a vállalatot.

Amíg én a jó meleg nyárban töltöttem az év végét, addig Micky úgy lehet tükörbe nézett. Mivel a korábbi összekapásunk rosszul jött ki, ráébredt, hogy tényleg hülye volt, de mivel nem tárgyalt velem, így lemaradt arról az apró információról, hogy nem leszek az országban egy ideig. Úgy hívott fel Lexa, hogy boldog újévet kívánjon, és tájékoztasson arról, hogy az a szerencsétlen már napok óta keres engem, és teljesen kétségbe van esve, hogy nem talál. Nem ám, hogy megkérdezze a srácokat. -.-”.

A szilvesztert hatalmas partival ünnepeltük. Ahogy befejeztük a visszaszámlálást, behunytam a szemem, összetettem a kezeim. Magamban kívántam valamit az újévtől, és megtettem a fogadalmam. Természetesen nem árulom el, hogy mit, mert akkor nem válik valóra a kívánságom, és megszegem a fogadalmam. De azt elárulhatom, hogy a VILÁGBÉKE mellett csak egy aprócska kívánságom volt. :D hehehe.

Vízkereszt napján elbúcsúztam apámtól, és visszautaztam Koreába. Egy hatalmas tömeg állt a repülőtéren, a kijáratnál. Sikongatások, és kiabálások…

-   „Már megint valami világsztár érkezhetett az országba?”– kérdeztem magamban.

Lexát vártam, hogy kijöjjön elém, de meglepetésemre a hülyefejűt láttam meg a tömeg közepén. Vidáman osztogatta az autógrammokat a tini lányoknak, akik felismerték. Próbáltam róla tudomást sem venni, és úgy kimenni a váróból. Legnagyobb bánatomra észrevett, és már suhant is felém. Mintha ott sem lett volna az a hatalmas tömeg. Megragadta a karom, és a táskám, és úgy húzott a kijárat felé. Szinte rohant, alig bírtam tartani a lépést. Az autóig meg sem állt. Akár mennyire is hülye volt, már nem haragudtam rá és talán kicsit élveztem is a szöktetést. Lehet, csak azért, mert egy őszinte, gyerekes, huncut mosolyt láttam az arcában, és a szeme sarkában a játékosság fénye csillant meg egy pillanatra, amikor meglódult. A fanok csak úgy lestek, hogy mi történik. Minden gyorsan, és pontosan történt. Tutira kitervelte, mert még James Bond sem tudott volna ilyen jól rögtönözni. Beültetett az anyósülésre, és már mentünk is.

Egész úton meg sem szólalt, csak vigyorgott, mint a tejbetök. Tudtam, hogy valamire készül, csak azt nem, hogy mire. Próbáltam kiszedni belőle, de nem vallott, így csak találgatni tudtam. Aztán már sejtettem, amikor behajtott a garázsba, ami a srácok dormjához tartozik. A lükék egy utószilveszteri bulit csináltak, csak az én kedvemért. Nagyon boldog voltam. Alig győztem megköszönni. A könnyeimmel küszködtem, amikor megláttam őket partiszerkóban, és a szilveszteri dudákat fújva. Szinte egyszerre kiáltották, hogy „Boldog Új Évet!”

Hajnalig buliztunk, és egyszer sem jött fel olyan téma, ami kellemetlen lett volna. Végig hülyéskedtük az éjszakát, és diszkóztunk. Karaoke versenyt tartottunk. Valahogy sikerült rávenniük a többieknek, hogy én is énekeljek. Azt mondták, akár milyen rossz hangom van, nem fognak kinevetni. JJ, igaz hogy csak viccből, de már befogta a fülét, amikor a kezembe vettem a mikrofont. Választottam egy dalt, amit ismertem is, és rányomtam a kiválasztásra. Mivel az ének szinte azonnal kezdődik a zenével együtt, már a kiválasztásnál felemeltem a mikrofont. Megvártam a visszaszámlálást, és vettem egy nagy levegőt. A választás Lee Hi, Rose című dalára esett. Nem túl gyors, de nem is túl lassú. Dallamos, jó hangzású. Elkezdtem énekelni, és az addigi nevetgélést síri csönd váltotta fel. JJ levette a kezét a füleiről, és csak nézett… Illetve hallgatott.

Nem mondom, hogy egy Celine Dion hangom van, vagy, hogy megnyernék vele egy tehetségkutatót, de már nem az a kislány hangom volt, amit JJ ismert. Még ő is döbbenten hallgatott közel három és fél percig. Mikor befejeztem az éneklést, következett a kínos hatásszünet, majd egy hatalmas taps, és dicséretek.

A bátyám halála óta először énekeltem közönség előtt. Jól esett a taps, igaz meglepődtem, hogy tetszett nekik. Bár lehet, inkább azon, hogy nem felejtettem el teljesen hogy is kell ezt csinálni. Talán ez az összeszokott csapat, amelyikbe belepottyantam, megváltoztatott egy kicsit? Befogadtak? Kezdek túllenni azokon a régi sérelmeken és baljós dolgokon, amik egész életemben kísértek? Pont ez az a kis társaság, akik megváltoztatják az életem, és megtörik azt az átkot, ami elől egész életemben próbáltam elfutni? Remélem, hogy a válasz igen, és hogy végre megtaláltam a helyem.