Micky az elmeroggyant

Üdv Mindenkinek!

Rég írtam ide, bocsánat! Elég elfoglalt voltam mostanában.

Két hónap telt el a bemutató, és a kéztörésem óta. Mint már mondtam, bejutottunk az utolsó fordulóba, amibe a három legjobb versenyző cég jutott be. A baleset után a többiek nagyon aggódtak, hogy mi lesz a tervekkel és a versennyel. Szerencsére nem volt gond, a gipszet még épp időben levették. A további tervek elkészítésével sem volt gond, mivel valójában bal kezes vagyok… Pontosabban kétkezes. Mindkét kézzel tökéletesen rajzolok, írok, és dolgozok. Mégis érzékelhető volt, hogy nem bírom mindkét kezem használni, ezért jóval több feladat hárult Lexára, még úgy is, hogy édesapám is mellettünk volt, és segített. Apám inkább a marketinget ügyelte, és ismerkedett az üzlettársakkal.

Miután Micky nem volt hajlandó velem tárgyalni a baleset után, csak akkor beszéltünk, amikor nagyon fontos volt, és akkor is csak tőmondatokban. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi a baja velem, én meg nem törődtem vele, mert az csak elvonta volna a figyelmem a munkáról, márpedig az mindennél fontosabb volt. Inkább ráhagytam, és az „okos enged” elvet követtem.

A versenyre a legkiválóbb öltözékeket kreáltam, amit csak bírtam. A többiek mind dicsérték. Sajnos ez nem volt elegendő az első helyre. Tudtam, hogy nem fogom megváltani a világot, és hogy csoda lenne, ha megnyernénk, de örültem volna, ha sikerül. Azért egy ilyen nagy presztízsű versenyen, ilyen ellenfelekkel a második hely is nagyon jó. Végül is sikerként könyveltük el mindannyian a projektet. Megünnepeltük az eredményt. Egy hatalmas partit szerveztem a modelljeimnek, a varrónőknek, és a segítőknek, mindenkinek, aki részt vett, és segített.

A buli nagyon jól sikerült. Senki nem búslakodott azon, hogy csak másodikak lettünk. Talán mind arra számítottak, hogy ha nem nyerünk, letört leszek. Ezzel szemben én voltam, aki a legboldogabb volt az eredmény miatt. Az este jócskán felhajtottunk a garatra. Mivel apám a régi gondjai miatt nem nyúlt az italhoz, így Ő vitte haza a csapat egyik részét Yunho kocsijával, néhány embert Max kocsijával Janho, az utolsókat pedig Lexa vitte el, aki szintén nem ivott, direkt azért, hogy tudjon majd vezetni, de ahogy elnéztem, nem is nagyon volt kedve inni. Janho pedig ugyebár nem ihat. Én sem ittam, és nem is voltam álmos, ezért én maradtam ott a legtovább a bárban. Vártam, hátha Micky kicsit józanodik, és magától képes lesz bemászni az autóba, hogy hazavigyem. Lexával el tudtunk volna menni, de ez az elmeroggyant elkezdett hisztizni, hogy Ő ugyan nem megy. A végén ott maradtam vele, kettesben.  

Nem sikerült beszélnem vele az elődöntő és a döntő között, de jobb is volt így. Mindketten a munkára koncentráltunk. Csak az zavart, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy miért rágott be, és miért nem szólt hozzám. A többiek is észrevették, de mindenkinek elég volt a saját baja, nem kellett nekik még a másé is. Nem is vártam el egyiküktől sem, hogy békítőt játsszon. Miután nem nyertük meg a versenyt, talán ő látszott a leginkább letörtnek. Még a partin sem beszélgetett. Nem hogy velem nem, de szinte senkivel. Ha kérdeztük, akkor is letudta azzal, hogy fáradt. Megállás nélkül ivott. Már úgy kellett rászólni, hogy lassítson. Iszonyú gyorsan leitta magát. A buli végén, amíg elbúcsúztam a többiektől, sepillanat alatt elaludt. Mire visszafordultam az ajtóból, már horkolt.

Valahogy nem akart felébredni, még a bökdösésre sem. Inkább ráhagytam, és elővettem a mappám. Elkezdtem skicceket rajzolgatni, közben gyümölcslét szürcsölgettem. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig aludt, de kilenc ruhatervet kreáltam az alatt. Kicsit meg is lepődtem, mert általában nem szoktam ilyen produktív lenni. Lehet, hogy a jó hangulat megadta az ihletet.

Mikor felébredt, fájlalta a fejét. Fel voltam rá készülve, így már elő is volt készítve neki egy flakon víz, és egy aszpirin. Azonnal rendeltem neki egy kávét is. Lassan beszélt, lassan mozgott, de legalább nem pakolta ki azt a rengeteg piát, amit megvedelt. Úgy nézett ki, mint a mosott rongy. Nem erőltettem a beszélgetést, mivel amúgy sem működött köztünk a kommunikáció, ráadásul Ő még iszonyatosan aznapos is volt, így inkább a rajzokkal foglalkoztam. Mikor érzett magában annyi erőt, hogy elvánszorogjon a kocsiig, akkor elkértem a kulcsokat, és elindultunk a lakása felé. Persze nincs vége a történetnek… -.- Az idétlen nem tankolta meg a kocsit, így a harmadik kanyarnál, egy kisebb park mellett leállt az autó. Hirtelen rám mordult.

-        Most mi van? Miért álltál le?

-        Kifogyott a benzin.

-        Miért nem tankoltad meg? – nézett rám a piától kancsalítva.

-        Az én dolgom lett volna?

Dühösen kipattantam az autóból, jó erősen becsaptam az ajtaját, és elindultam a park felé. Utánam jött, és elkapta a csuklóm.

-        Most meg hova mész?

-        Haza. Órákat vártam, hogy felébredj, kijózanodj, és hazavigyelek. És ezt kapom, mert hülye voltál, és nem tankoltál!? Hát kössz! Menj a francba!

Kirántottam a csuklóm a kezéből, és elindultam a park közepe felé. Néhány méter után megint elkapott, megrántotta a kezem, és maga felé fordított. Ugyan olyan váratlanul, mint a bemutatón, lekapott. Ellöktem magamtól és lekevertem neki egy nagyot.

-        Miért csinálod ezt? Élvezed, hogy szórakozol velem?

-        Mi…?

Azt hiszed, nekem jó, hogy bunkózol, aztán lekapsz, és aztán hetekig várhatom, hogy egyáltalán hozzám szólj? Most állj le ezzel, mert én erre nem vagyok vevő!

Hátrafordultam, és újra megindultam a park belseje felé. Ekkor, mintha csodatörtént volna, elkezdett beszélni. Végre kinyögte, hogy mi a fene baja volt heteken keresztül. Kiderült, hogy csak az nem tetszett, hogy miatta esett rám a paraván az elődöntőn… Oké, ez valóban azt igazolja, hogy vannak problémák a fejben. Aztán a mondandója végén közölte, hogy van a csomagtartóban egy gallon üzemanyag. Na erre már tényleg berágtam. Elindultam a kocsi felé, és amikor elmentem a földet bámuló Micky előtt, csak annyit mondtam:

-        Idióta!

Megtöltöttem a tankot, aztán beszálltam. Ő még mindig a földet bámulta.

-        Gyere már!

Kiszóltam neki az autóból, mikor láttam, hogy meg sem mozdul. Mikor végre beszállt, elindultunk. Hazavittem a hülyét. Egész úton meg sem szólalt, de lehet jobban is tette, mert dühös voltam rá. Beálltam a garázsba az autóval, aztán elköszöntem, és már mentem is. Szépen hazasétáltam. Már hajnalodott. Otthon apám már aludt. Csendben átöltöztem, és bezuhantam az ágyba.

Az elmúlt két hónapban a csapat minden tagja nagyon elfoglalt volt amellett, hogy eljártak a ruhapróbákra, így alig maradt egymásra idejük a pároknak. Láttam rajtuk, hogy néhányan már nagyon szenvedtek, és csak azért csinálták, mert megígérték nekem, de becsületükre legyen, mind panaszkodás nélkül, ügyesen végigvitték a programot. Ami viszont nagyon bánt, hogy Lexa és Junsu szakítottak. Nagy részben az én hibám, mert Lexát folyton túlóráztattam, és agyonhajszoltam. A verseny után közöltem vele, hogy adok neki két hét fizetett szabadságot, amint letudtuk az ünnepi kollekció piacra dobását. Az ajánlat hallatán még jobban odatette magát. Szegény a kifulladás szélén állt. Néha már úgy kellett leállítanom, hogy hagyja rá, a beszállítók nem rohannak el, ha egy nappal később keresi fel őket. Megkértem apám, hogy segítsen neki, vegyen le némi terhet a válláról.

Nem csak Lexát, de minden dolgozót szabadságra küldtünk az ünnepekre, aminek láthatóan örültek. Én pedig úgy döntöttem, az ünnepeket apámmal, Sao Paulóban, és Rióban töltöm, hogy megmeneküljek a fagyhaláltól.

Mivel „egyesek” nem igazán voltak rám kíváncsiak, így el is felejtettem szólni elmeroggyant barátunknak, hogy az ünnepek alatt nem leszek Koreában. Némiképp meglepetésként érte, hogy nem ért el telefonon, és a lakásomon sem talált napokon keresztül, de ezt talán legközelebb elmesélem. Most már eléggé unhatjátok a monológomat.

Puszilok mindenkit és sikerekben gazdag, boldog újesztendőt kívánok Mindenkinek!