Nos, ismét
itt vagyok. Vegyes érzelmekkel teli, hulla fáradtan, begipszelt kézzel...
Azt hiszem,
kezd kikészülni az idegrendszerem. Egyik bajt követi a másik… L
Mikor lesz már vége ennek az átoksorozatnak, ami engem, és a körülöttem levőket
sújtja?
A verseny
előtti nap épp zártunk Lexával, mikor csörgött a telefonunk. JJ volt az. A
kórházból hívott. A nővére a főpróbáról ment hazafelé, amikor autóbalesetet
szenvedett. A szívem megállt egy pillanatra, amikor meghallottam. Azonnal
rohantunk a kórházba. Szerencsére nem súlyos, de a másnapi bemutatón nem tudott
volna felállni a kifutóra. Szegény folyamatosan bocsánatot kért, amiért pont a
nagy nap előtt „hagyott cserben”…Szerinte.
Én egyáltalán
nem haragudtam rá. Sőt, valahogy azt éreztem, hogy ami Janhoval és vele
történt, az én hibám. Nem tudom felfogni, hogy miért kerülget engem ennyire a
balszerencse. Ráadásul ezt át is ragasztom azokra, akiket kedvelek. Mindig
magányos voltam, és alig voltak barátaim. Attól féltem, és még mindig félek,
hogy ez a balszerencse egész életemen keresztül követni fog, és soha nem
lehetnek igazán közeli barátaim, vagy akár normális párkapcsolatom. Sokszor még
anyám haláláért is magamat okoltam.
Nah, de
visszatérve a bemutatóra… Mivel Janho keze és állapota miatt féltem attól, hogy
le kell majd cserélnem, ezért szereztem egy pótmodellt. Ez volt az én kis
„titkos fegyverem”, amit említettem korábban. Szerencsére, mikor Janho ruháit
csináltam a pótmodellem méreteiben, úgy belelendültem a dolgokba, hogy saját
magam megvarrtam minden egyes ruhát egy plusz méretben. Akkor nem gondoltam
még, hogy szükség lesz rá, hisz bíztam Janhoban. Így viszont nagyon reméltem,
hogy Janhoval és a többiekkel nem történik semmi. Hála az égnek, nem is lett
semmi baj, így mindenki a kifutóra állhatott.
Mikor
elmondtam nekik, hogy ki a pótmodellem, mind nagyot néztek… Mivel én voltam az.
Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akarok modellkedni, főleg, hogy a tervező, és
a varrónők irányítója is én voltam, de a szívem mélyén valahogy vágytam a
kifutóra. Az egyetlen, ami nem tetszett, hogy pont Micky párjaként kellett.
Valahogy még mindig nem volt köztünk rózsás a kapcsolat. Még mindig bunkó volt
néha, és olykor-olykor be is szólt.
A nagy napon
iszonyúan ideges voltam. Remegett a lábam, és beszélni alig tudtam.
Folyamatosan dadogtam, és nem bírtam öt percnél többet állni. Mindenki látta az
idegességemet. Próbáltak nyugtatni, de attól csak még idegesebb lettem.
A bemutatót
nagyon jól megszervezték. Először indították az összes hétköznapi öltözetet
bemutató modellt, akik oldalukon számot viseltek, ami alapján pontozták az
öltözékeket. Persze az nem volt feltűnő, hogy a DBSK is ott volt, hisz rajtuk
kívül sok idol és kpop csapat volt még, mint például néhány SuJu, Girls
Generation, BigBang, EXO tagok, szóló énekesek, és színészek. Mickyvel
tízedikként léptünk ki a színfalak mögül. Éreztem, hogy alig állok a lábamon,
és Mickyre támaszkodtam. Estem-keltem és kacsáztam, mint aki épp kiszállt a
hullámvasútból. Micky próbált támogatni, és valahogy úgy fogott, hogy tudjon
irányítani és kompenzálja a bénaságomat. Mikor végre visszaértünk a színfalak
mögé, kifutottam a hátsó folyósóra, ahova a nagyközönség nem mehet.
Legszívesebben sikítottam volna. A modellkedés mégsem olyan jó dolog, mint azt
hittem.
Micky utánam
rohant, mikor látta, hogy nem vagyok rendben. Megragadta a csuklóm, és
megállított.
-
Várj már! Hova rohansz?
-
Feladom! Nekem ez nem megy!
Már a sírás
szélén álltam. Mikor meglátta, hogy felgyülemlik a könny a szememben, elnézett
mögém, majd körbenézett a folyósón. Még mindig fogta a csuklóm, és a mögöttem
lévő üres öltöző szerű terembe húzott, majd erőből becsapta az ajtót.
-
Mégis hogy képzeled? A célegyenesben adnád fel?
Úgy
megszorította a csuklóm, és a falhoz taszított, hogy beütöttem a könyököm, és olyan
hangosan rám mordult, hogy megijedtem tőle. Eddig csak a bunkó, a közönyös, és
a semmit nem mondó Mickyt ismertem. Nem gondoltam volna róla, hogy képes lenne
bárkit bántani. Szó szerint féltem tőle. Mondjuk nem csodáltam volna, ha megüt,
elvégre megérdemeltem volna. Neki ez fellépés, és én tönkre tettem már az
elején.
-
Sajnálom! – kértem bocsánatot. – Sajnálom, de
nem megy!
Éreztem,
ahogy az idegességtől, és a félelemtől remegett a lábam. Nem bírtam a szemébe
nézni, és elkezdtem sírni.
