Aogashima2

Üdv megint!

Hát, gyorsan befejezem a beszámolót az útról.

Szóval, a lengőhídnál a többiek átmentek, Micky pedig ott maradt velem. Próbált megnyugtatni, de nem nagyon ment neki. Nagy nehezen kiszedte, hogy miért is nem akarok végigmenni a hídon. Még általánosban egy iskolai kiránduláson a hegyekben voltunk, amikor egy közepes méretű, sziklás patak fölött mentünk át egy lengőhídon. Túl sokan mentünk rá egyszerre a hídra, ami leszakadt alattunk. Legalább tízen beleestünk a patakba. A többség megúszta, de hárman nagyon szerencsétlenül estünk. Az volt életem első nagyobb sérülése, és mivel gyerek voltam még, a trauma sokkal jobban megmaradt, és azóta rettegek a lengőhidaktól.

Mikor elmondtam Mickynek, nagyot sóhajtott, aztán megfogta a kezem, felhúzott és erősen átölelt.

-       Segítek neked! Fogom a kezed!... Bízol bennem?

-       Nem igazán!

-       Hú, ez szíven ütött!

Lelógatta a kezeit, és kifejezéstelen arccal bevágta a durcát. Olyan aranyos volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem a félelmem és elkezdtem kacagni. Ekkor hirtelen elkapott a derekamnál fogva, magához húzott, és hosszan, érzékien megcsókolt.

A csók után újra megfogta kezeimet.

-       Ha nem bízol bennem, csukd be a szemed, és képzelj a helyemre valakit, akiben bízol!

Azzal szép óvatosan elkezdett hátrálni, és húzott maga után. Én csukott szemmel követtem. Megfogadtam a tanácsát, és a bátyám mosolygós, és magabiztos arcát képzeltem magam elé. Ahogy Micky beszélt, azt is az Ő hangján hallottam. Aztán ahogy a bátyám arca halványodni kezdett előttem, újra Micky hangját hallottam, és ahogy lassan kinyitottam a szemem, Ő volt előttem. Ugyan az a magabiztosság és nyugalom sugárzott az Ő arcáról is. Még mindig hátrált, én pedig követtem. Pár lépéssel később megállt, majd megszólalt.

-       Látod! Nem is volt olyan nehéz.

Hátranéztem, és a híd, az alatta lévő szakadékkal együtt már a hátam mögött volt. Már a látványától is rosszul lettem, de megkönnyebbülten akaszkodtam Micky nyakába. Onnantól kezdve végig fogta a kezem. Úgy mentünk tovább.

A túra végén, a sziget közepén, egy gejzírszerűség mellett kötöttünk ki. Ritka szép látvány volt. Ott lepihentünk és piknikeztünk. Órákat töltöttünk el csemegézve és beszélgetve. Mindenkit meglepett, hogy úgy is el lehet kellemesen tölteni az időt, ha nem a telefonunkat, vagy a laptopunkat bámuljuk, hanem tényleg pihenünk és beszélgetünk. Csak alkonyatkor indultunk vissza a faluba.

Az egy hét próbák, munka, rajongók és paparazzik nélkül olyan gyorsan és kellemesen telt el, hogy az utolsó nap mind kipihentek voltunk mind agyilag, mind fizikailag. Nem gondoltunk a munkára, vagy az otthoni gondokra. Csak arra törekedtünk, hogy jól érezzük magunkat, ami nyugodt szívvel mondhatom, tökéletesen sikerült.

Sajnos a nyugodt, szép, és kellemes napok ezzel véget is értek. Ahogy visszaértünk Koreába már csőstül jött a baj.